16. nap / dia: Vasárnap, 2009. július 28. / Domingo, 28 Junho 2009 – Antiplano: Parinacota régió (região) / Cariquima – Putre

Indulási pont/Partida: Cariquima
Magasság/Altitude: 3744 m
Km: 0 km
Indulás/Partida: 9:00 óra/horas (GMT-4.00)

Reggelit 8-kor kaptunk, Paulo viszont nem bírt fél 8-kor kikelni az ágyból, jó 20 percébe telt, mire kikászálódott, majd újabb 15 percet töltött a zuhany alatt melegítve a forró víz alatt az éjszaka elfagyott végtagjait. :) Oscar már kopogott az ajtónkon, hogy élünk-e még, átvészeltük-e a hideg és az oxigénhiányos éjszakát. :)
Kilenc felé indulásra készen álltunk. Az autó beindult, így utnak indultunk a fennsík további felfedezése! A mai napon Parinacota régióban autóztunk, az Isluga Nemzeti Parkot látogattuk meg. Először egy hatalmas kaktusznál álltunk meg, amely már több mint 200 éves. Ez a fajta kaktusz évente 1 cm-t nő, így könnyen kiszámolható, hogy egy Paulonál is magasabb példány mennyi idős lehet... Következő állomásunk Colchane falucska volt, amely szintén büszkélkedhet egy 17. századi templomocskával...Út közben többször is megálltunk, hogy az élővilágot jobban megismerjük és közelebbről is megszemlélhessük, vagy éppen a táj szépségében gyönyörködhessünk. Láttuk a fennsík híres kacsáját, a guallatat, amely élete végéig, azaz kb. 8 évig párjával él. Láttuk az Isluga vulkánt, amely 6080 méter magas. Megálltunk egy természetes termálfürdőnél a vulkán lábánál, hogy tanulmányozzuk a lámákat (így tudtuk meg, hogy Chilében háromféle láma létezik: a házi láma, ami fehér színű és nagyobb, a kisebb testű és barna vagy fekete színű alpaca, amelynek bundája nagyobb, valamint a vicuña, amely leginkább az őzhöz hasonlít alkatilag, mivel nincs nagy bundája és vékonyabb is.), és beledugjuk ujjunkat a langyos vízbe. Megtekinthettük a Chinchillane vulkánt is, amely aktív és jelenleg is füstölög. Láttunk nyúlhoz hasonlító mókusfarkú állatkát (vizcacha), és a fennsík madarát (Perdiz de puna), amely nem nagyon repül, de rövidke lábaival iszonyú gyorsan és viccesen bír szaladni. Majd megálltunk a fennsík legmagasabb pontjánál, 4750 méter magaslaton. Később a Surire sósivatagnál, egy termálvizű tó partjánál fogyasztottuk el ebédünket. Míg Oscar előkészítette az ebédünket (szendvicskenyér, sonka, sajt, avokádó, tonhalkonzerv, paradicsom), az autóban hamar átöltöztünk fürdőruhára, és belemásztunk a termáltóba. A hidegben a tó világoskék vize kénszagúan gőzölgött. A forrás közelében a víz akár 50 fok fölé is melegedik, míg távolabb 40 fok körül mozgott. Paulonak túl meleg volt, így eltartott egy darabig, míg elmerült. Gondolom csípte a seggét a melegvíz. :) Nekem pont jó volt, kellemes érzés volt ellazítani végtagjaimat. Ráadásul a táj gyönyörű volt, körben hegyek, távolabb a fehéren ragyogó kiszáradt tó. Olykor-olykor elrepült felettünk egy-egy flamingó a kristálykék égbolton. Fantasztikus látványban lehetett részünk. Egy idő után kezdett túl meleg lenni a víz, így kimásztam, átöltöztem, és asztalhoz ültem. Paulo még áztatta magát, most, hogy hozzászokott a bőre a melegvízhez, nem akart kimászni, az ebédjét is ott volt hajlandó csak elfogyasztani. :)
Ebéd után tovább folytattuk utunkat a sósivatagot megkerülve, néhol megállva, hogy lesétáljunk a tó partjára, ahol flamingórajok keresték ebédjüket a fagyos vízben. További utunk során a 6000 méter magas Guallatiri vulkánt csodálhattuk meg a távolból, majd lassan beérkeztünk következő szálláshelyünkre, a 3500 méter magasan fekvő Putrebe. A Hotel Kukuliban szálltunk meg, amely szuper kis szálloda volt, szobái saját terasszal rendelkeztek, amely a belső udvarra nyílt. Igaz a hotelban vacsorát nem készítenek a vendégek számára, reggelijük kifogástalan volt...
Vacsorázni egy közeli kis fogadóba tértünk be. Oscar ismét hozta a chilei bort. (Ma Merlot, tegnap Carmere a Concha y Torro pincészetből. Ajánlom mindenkinek.) Hangulatos kis vendéglő volt, bár sajnos választéka eléggé szegényes. Nem kaptunk az étlapon szereplő helyi specialitást, a guina levest... Vacsora után elsétáltunk a falu főterére, hogy megnézzük az 1530-ban épült templomocskát. Az éjszaka itt kevésbé volt hűvös, a szél azonban átjárta öltözékünket, vacogtunk, így hamar körbenéztünk a téren, majd visszasiettünk a melegebb szobájú hotelba. Fűtés persze itt sem volt...

Teríamos tomado o café da manhã às 8 horasse Paulo conseguisse se levantar as 7:30, mas demorou 20 minutos para ele saír da cama e depois passou mais 15 minutos no chuveiro para esquentar os membros congelados da noite. :) Oscar acabou de tocar na porta do nosso quarto perguntando se ainda estávamos vivos, se tínhamos sobrevivido a noite fria e sem oxigênio. :)
Às 9 horas estávamos prontos para continuar nossa excursão. O carro arrancou sem problemas, assim saímos do vilarejo para descobrir um pouquinho mais o Altiplano!
Conforme já programado para hoje viajamos na Região Parinacota para conhecer o Parque Nacional de Isluga. Primeiro paramos para ver um cactos gigantesco de mais que 200 anos. Esse tipo de cactos crece só um centimetro por ano, assim é fácil contar quantos anos um exemplar maior que Paulo deve ter... Depois paramos num vilarejo chamado Colchane que também tinha uma igreja do século 17...
No caminho paramos várias vezes para aprender mais sobre o ambiente e vida do Altiplano e observa-lo, ou só para nos fascinar com beleza da paisagem. Também tivemos a chance de ver o pato do Altiplano, o guallata que é monogamo e vive junto com seu parceiro até o fim da sua vida, por mais ou menos 8 anos. Vimos o Volcano Isluga que tem a altura de 6080 metros. Paramos num banho termal natural no pé do volcano para observar os lamas (assim percebimos que no Chile existem três tipos de lamas: a lama doméstica, que é branca e a maior de todas, a alpaca que é menor e marrom ou preta e tem pêlo mais grosso, e a vicuña, que fisicalmente parece com o veado porque tem pêlo fino e é magrinha.)Demos uma olhada no Vulcano Chinchillane que ainda esta funcionando e fumando. Também vimos um bicho parecido com o coelho com rabo de esquilo (vizcacha) e o pasaro do Altiplano (Perdiz de puna), que não consegue vôar diretamente mas corre muito engrassado e rápido com as pernas curtas. Aí paramos no ponto mais alto do Altiplano (4750 metros). Um pouco depois almoçamos no Salar Surire (deserto de sal), na beira de um lagaa termal. Enquanto Oscar estava preparando nosso almoço (pão de sanduíche, presunto, queijo, abacate, lata de atúm, tomate), rápidamente nos trocamos para biquini e sunga no carro, e caímos na lagoa termal. No frio a água clara e azul soltava vapor cheirando enxofre. Perto da nascente a temperatura da água pode chega a 50 graus, enquanto mais longe tinha uns 40 graus. Para Paulo a água foi um pouquinho quente, por isso duro alguns minutos para ele mergulhar. Pensou que a água quente picaria a bunda dele. :) Eu a achava ótima e eu gosto muito de relaxar meus membros. Além do mais a paisagem era maravilhosa, só montanhas ao redor e um pouquinho mais longe a lagoa seca brilhando em branco. De vez em quando voavam alguns flamingos em cima de nós no céu cristalinho. Tivemos uma vista espectacular. Passando algum tempo no banho, começamos a senti-la muito quente, por isso eu saí da água, troquei a roupa e me sentei na mesa. Paulo ficou um pouquinho mais tempo na lagoa, e assim que sua pele se acostumou com o quente, não queria saír mais de lá. Ele estava disposto a acabar seu almoço dentro da água. :)
Depois do piquenique continuamos nosso tour contornando o salar parando algumas vezes para passear na beira da lagoa, em cuja água congelada flamingos buscaram seu almoço. No nosso próximo caminho pudemos admirar o Volcano Guallatiri de 6000 metros de altura da distância, e pouco a pouco chegamos na cidade, Putre de 3500 metros, onde iamos passar a noite. Dormimos no Hotel Kukuli que era muito legal com seus quartos com teraço abrindo para o patio. Apesar de que não preparam jantar no hotel, o café de manhá era excelente...

Út közbeni megállók / Paradas no caminho:
Colchane falu / vilarejo
Magasság/Altitude: 3.800 m
Km: ~ 30 km
Isluga Nemzeti Park / Parque Nacional Isluga
Magasság/Altitude: 4.000 - 4.750 m
Chinchillane és Isluga vulkán – Polloquere termálfürdő / Volcões Chinchillane e Isluga – Polloquere banho termal
A fennsík legmagasabb pontján: 4.750 méter magasan / No ponto mais alto do altiplano: na altura de 4.750 metros
Surire Sósivatag / Salar de Surire
Magasság/Altitude: 4.200 m
Km: 74,2 km (Colchane falutól / de Colchane)
Guallatiri vulkán / Volcano Guallatiri
Magasság/Altitude: 6.061 m
Parinacota falu / vilarejo
Magasság/Altitude: 4.392 m
Km: 180 km (Colchane falutól / de Colchane)
Putre
Magasság/Altitude: 3.500 m
Km: 215,8 km (Colchane falutól / de Colchane)

15. nap / dia: Szombat, 2009. június 27. / Sábado, 27 Junho 2009 – Altiplano: Tarapaca régió

Indulási pont/Partida: Iquique, Chile
Magasság/Altitude: 66 m
Km: 0 km
Indulás/Partida: 11:00 óra/horas (GMT -4.00)

Tízre szépen összekészülődtünk, kijelentkeztünk a hotelből, bepakoltunk az autóba és elpakoltuk szem elől a cuccokat, majd kiteregettem a tegnap este kimosott zoknikat az autó hátsó ablakába. Közben Paula, az utazási irodás csaj is megérkezett. Mondta, az autó kicsit késik, mivel Aricából jön, és a reggeli köd miatt kicsit lassabban tud haladni. A túravezetőnk érkezéséig elmentünk hamar szappant és napkrémet venni, mivel egyik sem maradt már a három napos útra. Három gyógyszertárat és egy üzletet jártunk be, hogy megtaláljuk a legolcsóbbat. Mivel fogytán a pénzünk, eléggé oda kell figyelnünk, mire költjük. Fontos, hogy legalább a benzinre fussa hazáig, és ne kelljen valamelyik sivatag közepén az indiánok között ragadnunk. :)
Tizenegy előtt megérkezett Oscar, a túravezetőnk is, aki már 15 éve van a szakmában, ennyi éve járja a fennsíkot, ismeri mint a tenyerét. Fent járva láttuk, hogy nem is lehetne másképp eligazodni helyi ismeret nélkül... Tizenegy is volt, mire végre elindultunk. Izgatottan néztünk elébe az útnak... Az első állomásunk Humberstone volt, más néven Salitrero, amely a sivatag közepén a világháborút megelőzően épült kénbánya és munkásai számára épült városka. A városkában pedig megtalálható minden, ami egy város lakosai számára kultúrális szempontból fontos: színház, templom, kórház, uszoda, hotel, kocsma, táncház stb. A helyi munkások nem pénzbeli fizetést kaptak, hanem étkezési jegyeket, mint nálunk a szocializmusban, amit aztán a helyi üzletekben válthattak be. A házak blokkokban épültek, külön a nőtlen férfiaknak, ahová nők nem léphettek be, külön a házasoknak és családoknak, és külön a szellemi munkásoknak. A városka életét és fennmaradását a világháborúban kitört kénláznak és Németország hatalmas kén iránti keresletének köszönhette. Miután a németek feltalálták a szintetikus szulfátot, a városka hanyatlásnak indult, mára pedig teljesen kihalt...
Második állomásunk előtt betértünk egy út széli vendéglőbe ebédelni, majd folytattuk utunkat a szintén a Tarapaca régióban található Atacamai Óriáshoz (Gigante de Atacama). A Gigante a semmi közepén a homokdomb oldalában kövekből kirakott hatalmas emberi alakzat (a világon a legnagyobb ember által ábrázolt emberi alak), ahol csak homok és kövek vannak, amerre se fűszál nem nő, se madár nem jár. Állítólag i.e. 110 és i.sz. 110 között készítették az óceánról a szárazföld felé vándorló törzsek. Feltevések szerint az alakzat Istenüket, vagy a törzs vezetőjét ábrázolhatja.
Ezt követően utunk egyenesen a fennsíkra vezetett. A terméketlen hegyeket felváltotta a magas éghajlati növényzet: kaktuszok, zuzmók és fű. Állatokat is gyakrabban láttunk, mint madarak és a helyiek megélhetéséül szolgáló házi lámák, amelyne húsát megeszik, szőréből ruhát és egyéb textilféléket készítenek. Az út során legközelebb a magányosan álló sziklaképződményeknél álltunk meg. A sziklák a képzelet erejével különböző formákat öltöttek. Engem vándorló elefántokra emlékeztettek leginkább...
Mai napi szállásunkra, Cariquimába este hatra érkeztünk. A falucska 3.400 méter magasan fekszik, összlakosainak száma nem haladja meg az 50 főt. A település egy úgy nevezett Quebrada (töredék) lábánál épült. Egy szem 16. századi temploma a falu bejáratánál köszönti az érkezőket, ezen kívül van egy központi tere kosárlabdapályával, illetve egy leszállópályája. Mivel azonban a lakosok többségének életkora meghaladja az 50-et, a kosárlabdapálya elhagyatottan várakozik a fiatalokra, akik elhagyták szülőfalujukat, hogy a városban tanulmányokat folytassanak, vagy munka után nézzenek...
A Hostal Tata Intiben kaptunk szállást, amelyet egy helyi család üzemeltet. (Tata Inti aimara nyelven napot jelent. Az inkák is így szólították Napistenüket.) A szállás tiszta és kedves, csupán rettentően hideg. Ráadásul a villanyt este 7-kor kapcsolják csak be este 11-ig, mivel a városka áramellátását motorral generálják, aminek üzemeltetés drága. Meleg vizet pedig gázzal melegítenek, így abból nem volt hiány. Mivel a városka magasan fekszik, éjjel akár mínusz 10 fok alá is esik a hőmérséklet, ezért fűtés hiányában a szobák eléggé hidegek. Fűteni azért nem fűtenek, mivel ilyen magaslaton a levegő eléggé oxigénhiányos, a fűtés pedig további oxigént fogyaszt, ami fulladáshoz is vezethet. Ezért inkább fáznak, de legalább levegőhöz jutnak az emberek. :) Szerencsére nekünk csak egy éjszakát kell itt töltenünk, azt pedig jól felöltözve, több réteg takaró alatt egyszer kibírjuk. :)
Vacsorát fél 9-kor kaptunk, addig sétáltunk egyet a falucskában. Vacsorára Oscar hozott az útra chilei bort, azt bontottuk meg és koccintottunk, a helyiektől pedig teát, kávét, helyi húslevest és a lámánál kisebb lámaszerű állat (alpaca helyi nyelven) húsából készült sült szeletet quinoa-val (helyi tápanyagdús gabonaféle) kaptunk. Tea gyanánt különböző gyógynövények, illetve kokalevél szolgált. A kokalevél köztudottan jó a magaslati betegségre, amely oxigénhiány miatt lép fel...
Vacsorát követően kimentünk picit csillagokat nézni. Mivel a Hold éppen legkisebb fogyó állapotában volt, a faluban pedig alig égtek a lámpák, az égboltot csak úgy beragyogták a csillagok. Varázslatos volt. Síri csend, jéghideg és tiszta, friss levegő felettünk csillagtakaróval...
Az éjszakánk eléggé nyugtalan volt. Jártunk már idefelé jövet ilyen magason, viszont azóta sok időt töltöttünk alacsonyabban, így újra meg kellett szoknunk az oxigénhiányt. Emiatt sokszor arra ébredtünk fel félálomból, hogy kapkodjuk a levegőt, mintha elfogyott volna. Ráadásul a hideg sem könnyítette meg dolgunkat. Fáztunk. Ugyanakkor a hiányos levegő miatt folyton kiszáradt a torkunk, szomjaztunk. Paulo az éjjel kellős közepén el is indult víz után kutatni. Jó tíz perc elteltével vissza is tért egy Sprite-tal, amit a konyhából emelt el, mivel senkit nem talált, azt pedig nem tudtuk, hogy a helyi víz iható, mivel a helyi patakból nyerik... Aztán csak eljött a reggeli ébredés...

Até 10 horas tivemos tempo para nos preparar e fazer o check-out do hotel. Depois do café da manhã deixamos no carro todas as nossas coisas que não iamos precisar na viagem de 3 dias, inclusive umas meias na janela atrás do carro que tinha lavado a noite anterior. Entretanto Paula, a moça da agência da viagem chegou também. Ela nos avisou sobre o atraso do guía por causa do trânsito entre Arica e Iquique. A agência podia contratar só um guía de Arica. Até a chegada do nosso guia fomos comprar algumas coisas tais como sabonete e protetor solar que acabaram hoje e não sobrou nada para a excursão no Altiplano. Visitamos três farmácias e um mercado para achar os produtos mais baratos, porque tivemos que começar a guardar nosso dinheiro para o combustível para chegar em casa sem ficar presos no meio do nada entre os indígenas. :)
Poucos minutos antes das 11 horas, Oscar, nosso guía chegou.Ele está trabalhando nessa profissão levando grupos para o Altiplano há 15 anos, e assim o conhece muito bem como a própria palma da sua mão. No Altiplano demos conta que sem conhecimento e experiência, é muito fácil perder o rumo por lá... Mais ou menos as 11 horas saímos do hotel enfim. Ambos encaramos empolgadamente essa aventura nova...
Nossa primeira parada foi no Humberstone ou com outro nome Salitrero, onde uma mina de sulfeto e um vilarejo para os mineiros e sua família foram construídas antes da guerra mundial. A cidadezinha tinha tudo que os habitantes precisavam para a vida cotidiana: teatro, igreja, hospital, piscina, hotel, bar, salão de dança etc. Os trabalhadores locais em lugar do dinheiro ganharam ticket de alimentação como compensação do trabalho, igualmente como no socialismo na Hungria, que depois podiam trocar por comida ou outros produtos nas lojas locais. As casas foram construidas em blocos, homens solteiros moravam em um bloco separado, onde era proibido entrar mulheres. Os casais, as famílias e os trabalhadores intelectuais foram acomodados em blocos separados também. A cidade foi criada e existia devido à exploração de sulfeto na época da guerra mundial e a exigência enorme da Alemanha por esse mineral. Depois os alemãoes inventaram o sulfeto sintético, e assim o local começou a declinar, e até hoje ficou totalmente abandonado...
Antes da nossa segunda estação, paramos em um restaurante ao lado da rodovia. Depois do almoço continuamos nossa viagem ao Gigante de Atacama, que também esta na região Tarapaca. O Gigante é uma figura enorme de ser humano feito de pedras na areia da colina (a maior figura de uma criatura humana do mundo feito por homem), onde somente existiam pedras e areia, onde nem uma grama crece e nem um passarinho voa. Segundo o guia as tribus migrando do mar para o interior, o fizeram entre a.c. 110 e b.c. 110. Conforme varias teorias a figura deve demonstrar o deus ou o líder da tribo.
Após nosso caminho levou diretamente para o Altiplano. As montanhas inférteis foram mudadas por plantas de altitude: cactus e e grama, e também vimos bichos mais frequentemente, tais como pássaros e, lhamas, cuja carne os locais comem e de cujo pelo eles fazem tecidos. Paramos em algumas rochas interesantes no caminho, que com ajuda da imaginação formaram várias figuras. Me lembraram uma manada de elefantes...
Chegamos no nosso hostel mais ou menos as 6 horas de tarde, em Cariquima que fica a 3.400 metros de altura. O número total de habitantes não superava as 50 pessoas. O vilarejo foi construida no pé de uma Quebrada (rocha grande, que foi parte de uma montanha no meio de nada). O lugar tem só uma atração turísticoa para mencionar, uma igreja do século 16 saudando os visitantes na entrada do vilarejo. Além disso ele tem uma praçinha central com uma quadra de basqueete, e uma pista para aviões pequenos. Como a idade da maioria dos habitantes ultrapassa os 50 anos, a pista de basquete abandonadamente esta esperando para os jovens, que saíram do seu vilarejo, onde nasceram, para estudar ou trabalhar na cidade...
Nos alocaram no Hostal Tata Inti que é operado por uma familia local. (Áliás, Tata Inti significa o sol na idioma aimará. Os incas chamaram seu Deus de Sol com o mesmo nome.) O quarto que recebemos era limpo e carinhoso, e também muito, muito frio. Além do mais o luz era ligada somente às 7 horas de tarde até 11 horas, porque a eletricidade da cidade é gerada por gerador, cujo funcionamento é muito caro. Água quente é aquecida com gás, assim pelo menos ela não faltou. Como o vilarejo se encontra muito alto, a temperatura pode também caír menos que -10 grau á noite, e por isso os quartos estão muito frios sem aquecimento. Eles não usam nenhum aparalho para aquecer as casas, porque nessa altitudo, falta oxigênio no ar, e o aquecimento usa oxigêno também, que pode resultar até em sufocamento. Por isso eles estão melhor com frio, mas conseguem respirar. :) Felizmente tivemos que passar só uma noite lá, que aguentamos de um jeito: vestidos com muitas roupas e cobertos com várias mantas. :)
As 9 horas recebemos o jantar, até aquela hora demos uma volta no vilarejo. Para jantar Oscar trouxe uma garrafa de vinho chileno, que abrimos e brindamos. Da familia recebemos vários tipos de chá (particularmente de ervas e também de coca que é muito bom contra doença de altitude), café, caldo de carne e carne de alpaca (um bicho menor que a lama) com quinoa (tipo de trigo)...
Depois de jantar, fomos fora para ver as estrelhas. Como a lua era o menor naqueles dias (lua crescente), e no vilarejo as lanternas não iluminaram muito forte, o céu era cheio das estrelas brilhantes. Foi magnifico. Tudo era muito tranquilo, a paisagem ficou em silencio com um cobertor de estrelas em cima de nos, o ar era muito fresco e limpo...
A noite foi muito inquieto por causa da falta do oxigeno. Já tínhamos estados tão alto quando viemos do Brasil para aqui, só que não tínhamos passado tanto tempo numa altinute tão alta, e assim tivemos que nos acostumar com a altitude. Muitas vezes acordamos olfegantes como se acabasse o oxigeno. Além disso fez muito frio no quarto, o que contribuiu para a nossa insônia. Por causa da falta do oxigênio também estávamos com muito sede, e nossa garganta secou. Paulo com saco cheio de repente saiu da cama para buscar água no meio da noite. Depois de 10 minutos voltou com Sprite, que pegou da cozinha, porque não achou ninguém e também não sabiamos que a água do rio, era potável... Demorou mas a manhá com um dia novo chegou enfim...

Út közbeni megállók / Paradas no caminho:
Humberstone
Magasság/Altitude: 1087 m
Km: 48 km
Tarapaca sivatag / Deserto de Tarapaca – Atacamai Óriás / Gigante de Atacama

Km: 88,8 km
Kőképződmények
Cariquima
Magasság/Altitude: 3744 m
Km: 220 km

14. nap / dia: Péntek, 2009. június 26. / Sexta-feira, 26 Junho 2009 – Iquique és a Csendes-óceán

A mai napi program pihenés és városnézés. Tegnap sikerült olyan hotelt találnunk a városközpontban a sétálóutca közelében, amely elfogadja a kártyánkat. Biztos, ami biztos, este előre kifizettük a szobánkat. Ma viszont délig maradhattunk csak. Mivel nem tudtuk, találunk-e, illetve milyen és hány napos túrát, ezért hamar elszaladtunk egy utazási irodába kirándulások után nézni. Nemsokára találtunk is egyet, ahol egy és három napos túrákat lehet tenni Észak-Chile nemzeti parkjaiban. Nekem a három napos tetszett a legjobban, mivel az szinte mindent magában foglal. Nem kellett sokáig győzködnöm Paulot, hogy ráálljon a dologra. Neki is tetszett az ötlet, az egyedüli fejtörést maga a túra költsége okozta. Mivel csak ketten jelentkeztünk, és a városban közel nem láttunk rajtunk kívül más turistát, sajnos a négy fős árat kérték tőlünk. Európai viszonylatban azonban még így is megérte. Ráadásul személyre szabott programot kapunk saját vezetővel. Gondolkoztunk a saját kocsival való túrán is, de az utak a fennsíkon elég rosszak, a mi Juliánk tuti nem bírná. Miután biztosított az iroda bennünket arról, hogy tudunk a kártyánkkal fizetni, ráálltunk a dologra. Már csak a túravezető hiányzott. Az irodáé foglalt volt, hétfői indulással tudtuk volna igénybe venni, ami túl késő lenne a visszaindulás és érkezés szempontjából nekünk, ezért másik vezető után néztek. Visszaigazolni viszont csak délután kettő felé ígérték. Addig visszamentünk a hotelba, kifizettük a mai éjszakát is előre, majd elmentünk sétálni a városban.

A sétálóutcát jártuk végig, amely olyan érzést keltett bennünk, mintha egy Western filmbe csöppentünk volna. A faházak tipikus western stílusban sorakoztak egymás mellett végig, az utca közepén pedig ráadásként kiállítottak egy régi tipusú faburkolatú villamost is. Hangulatos kis városka volt, amelyet egyik oldalról a hatalmas homokhegyek, másik oldalról az ócéán zár közre. A sétálóutcán ráadásul kiállítottak pár sóbol faragott szobrot, amelyhez az anyagot a közeli sóbányából szerezték be. Csak hogy biztosak legyünk, hogy tényleg sóból készültek, megnyaldostam az egyiket. Nem vicceltek, tényleg sóból volt. :)

Vidáman sétálgattunk utcácskáin egészen le az óceánpartra. Hatalmas hullámok fogadtak bennünket, amelyeken szörfösök hasítottak. A szürkés homokú partot kristálytiszta vizű hullámok nyaldosták, tengeri madarak futkároztak a nedves homokban élelem után kutatva. Néhány sütkérező embert kivéve a part szinte kihalt volt. Pár baywatch fiú ücsörgött még a figyelőtorony tövében a homokban.

Mivel mindketten most járunk először a Csendes-óceán partján, rögtön kedvet kaptunk a melengető nap sugarai alatt a fürdőzéshez, így hamar visszafordultunk a fürdőruhánkért a hotelba... Visszaérve a partra végigsétáltunk a part menti sétányon a fürdőző részig, átöltöztünk, majd irány a habok! A jéghideg vízbe pipilépésekben haladva mentünk egyre beljebb. A hatalmas hullámok miatt azonban nem sokáig maradtunk szárazak, így nagy bátran belevetettük magunkat a hűs habokba. A hideg a csontunkig hatolt. Pár pillanat múlva azonban a hidegérzetünk enyhült, az óceán üdítően hatott, felfrissültünk és élveztük, hogy a hullámokkal úszhattunk...

Míg szárítkoztunk, sétálgattunk a parton. Példánkat követve más strandoló is bátorságot kapott, hogy megmártózzon, azonban pár lépést követően mindegyikük feladta, szaladt ki a nap melegére. Úgy látszik, csak mi vagyunk ennyire elszántak. :)
Délután négy felé járt, keztünk éhezni, visszasétáltunk hát a hotelba, hogy érdeklődjünk a túrán után, az iroda ugyanis oda telefonál üzenetet hagyva a holnapot illetően. Már várt minket a cédula, hogy holnap indulás! Besétáltunk hát az irodába, hogy rendezzük a túra költségeit. Előtte azonban biztos, ami biztos, benéztünk hát más irodákba is, hogy összevessük az árakat. A többi irodában azonban nem lehetett kártyával fizetni, illetve nem ajánlottak jobb árat, így maradtunk az eredetinél, és kifizettük az utunkat, ami a chilei mentalitáshoz híven szintén nem volt egy egyszerű procedúra. Merthogy milyenek is a chileiek? Mindent tökéletesen akarnak csinálni, ezért túlkomplikálják a legegyszerűbb dolgokat is, ami az ügyintézést vagy bármilyen problémamegoldást kb. a triplájára növeli. :) Illetve észrevettük, hogy Chilében az emberek kevésbé segítőkészek a peruiakhoz képest, illetve kevesebben mosolyognak. Peruban szinte mindenkinek fülig ér a szája, az emberek viccelődnek egymással annak ellenére, hogy nagyobb a szegénység és fejletlenebb az ország...
Miután rendeztük a túránkat, betértünk egy csokoládéüzletbe, hogy kipróbáljuk a chilei csokit is, ha már a peruit leteszteltük. Vettünk pár házi készítésű bonbont, majd visszatértünk a hotelba, hogy rendbeszedjük magunkat az estebéd előtt, illetve lepihentünk picit. Vacsorázni a sétálóutca egyik éttermébe mentünk, ahol jó egy órát vártunk csak az előételre, ami viszont akkora adag volt, hogy utána alig bírtunk a második fogással. :) Vacsi után sétáltunk még egyet. A téren valami ünnepség alkalmából koncertet adtak fiatalok, ott időztünk el egy darabig...

Nosso programa de hoje foi visitar e conhecer a cidade e relaxar. Ontem conseguimos achar um hotel perto da rua de pedestres no centro, que aceitou nosso cartão de credito. Para estar seguros, à noite pagamos adiantado a conta do quarto. Por ter pagado só uma noite, podemos ficar no hotel só até meio .

Por não saber sobre as ofertas das agências e que possamos encontrar um tour em bom preço, rapidamente fomos buscar uma agência de viagens para ver as excursões. Em breve encontramos uma, que ofereceu um pacote de 1 e de 3 dias nos parques nacionais no Altiplano do Norte de Chile. Eu gostei do tour de 3 dias mais, porque aquele incluiu quase tudo. Não precisei muito tempo para convencer também Paulo sobre aquele tour. Ele gostou também, só o preço fez um quebra-cabeça, porque nós dois achávamos um pouco alto. Como só tínhamos nós dois para essa excursão, e não vimos outros turistas na cidade, afortunadamente nos pediram pagar o preço de 4 pessoas, porque eles fazem o tour só se tem 4 pessoas. Comparando com o preço dos tours em Europa, ainda valeu a pena pagar o preço da viagem. Além disso, recebemos um programa pessoalizado com guia própria. Pensávamos também em fazer o tour com nosso carro, mas as ruas no altiplano são ruins e nossa Julia com certeza não agüentaria. Depois que a agência nos confirmou sobre podermos pagar com AmEx, aceitamos a oferta e compramos o pacote de 3 dias. Só faltou o guia. A agência tinha só um guia próprio, que estava ocupado quando queríamos fazer a excursão. Assim com ele poderíamos ter saído somente na segunda-feira, que era muito tarde para nos considerando a volta e chegada em Curitiba em tempo. Aí eles tiveram que buscar outro guia livre para nós, por isso eles puderam confirmar nosso tour só às 2 horas de tarde.

Até 2 horas voltamos para o hotel, pagamos uma noite mais e saímos a caminhar na cidade. Demos uma volta na rua de pedestres que nos fez sentir como se estivéssemos num filme de velho oeste. As casas construídas de madeira em estilo típico de velho oeste ficaram bem organizadas, uma ao lado da outra. No meio da rua mostraram um bonde antigo de madeira também. A cidade tinha uma atmosfera agradável que foi cercada pelas montanhas de área em um lado e pelo Pacifico do outro. Na rua dos pedestres colocaram algumas estátuas gravadas de sal para mostra, já que pegaram o material da mineiraria de sulfure perto da cidade. Para ter certeza de que elas foram feitos de sal de verdade, lambei uma delas. Foi brincadeira não, foram de sal de verdade. :)
Felizes andamos nas ruas até a praia do Pacifico onde nos esperaram ondas gigantescas nas quais surfistas rasgavam as ondas. Ondas cristalinas bateram a beira de areia cinza, onde passarinhos correram fugindo das ondas e buscando por comida que o mar leve para a praia.

Tirando algumas pessoas que tomavam sol, a praia era quase abandonada, só alguns rapazes da guarda da praia sentaram na areia ao lado da torre de segurança. Pois isso foi a primeira vez por nos dois que vimos e estivemos no Mar Pacifico, claro que a vontade chegou de mergulhar sentindo o calor das raias solares. Assim voltamos de repente para o hotel para pegar a sunga e a biquíni... Chegando na praia de novo caminhamos alguns metros até a praia para nadar, trocamos as roupas e nos metemos entre as ondas. A água foi tão fria que conseguimos entrar e andar mais longe no mar só passo a passo. Pelas ondas enormes não demorou muito tempo até ficarmos totalmente molhados, assim não esperamos mais, porém mergulhamos nas espumas frias. O frio penetrou até nossos ossos, mas alguns minutos depois nosso sentido do frio se acalmou, e em lugar o mar se tornou muito agradável. Nos refrescamos e desfrutamos de nadar com as ondas... Enquanto nos secarmos, damos uma volta na praia. Algumas pessoas vendo nos nadar também tiveram a coragem de mergulhar, mas depois de fazer os primeiros passos no mar, desistiram e correram de novo para secar-se e esquentar-se pelo sol. Parece que só nós dois estamos tão desesperados. :)

As quatro horas começamos a sentir um fome muito forte, por isso voltamos para o hotel para perguntar se a agência já tinha ligado por causa da nossa excursão ou tivesse deixado alguma noticia. No hotel nos esperou já um papelzinho indicando que amanhã saímos da Iquique para o Altiplano! Aí fomos para a agência para pagar nosso tour. Antes buscamos outras agencias com ofertas parecidas, mas naquelas ou não se podia pagar com cartão ou o preço não foi melhor. Ficamos então na primeira oferta, e voltamos para fazer a conta que por causa da mentalidade do povo chileno não foi um processo tão fácil. E porque? Como são então os chilenos? Eles gostam de fazer as coisas tão perfeitamente que eles complicam os assuntos mais simples de mais, que aumenta a administração ou qualquer resolução de problema três vezes mais. :) Também demos conta de que os chilenos são menos prestativos, e sorriem também menos que os peruanos. No Peru quase tudo mundo esta sorridente, as pessoas brincam com outro apesar do país ser mais pobre e menos desenvolvido...
Após conseguir pagar nossa excursão, entramos numa loja de chocolates para experimentar o chocolate chileno. Depois de testar o peruano, queríamos saber como era o chileno. Aí compramos alguns bombons caseiros, e voltamos para o hotel para nos preparar para o almoço de tarde, e também para nos relaxar um pouquinho. Fomos para um restaurante na rua dos pedestres jantar, onde tivemos que esperar mais ou menos uma hora para receber a entrada que foi tão enorme que depois quase não conseguimos comer o prato. :) Após demos uma volta na cidade. Na praça jovens deram um concerto por cause de um evento, lá matamos o tempo por alguns minutos...