Magasság/Altitude: 3800 m
Hőmérséklet/Temperatura: 5 ˚C (napsütés/sol)
Km: 14.616 km
Indulás/Partida: 8:09 óra/horas (GTM-5.00)
Reggelire ismét a szokásos vajas, lekváros pirítóst kaptuk meleg papayalével. Én kávé helyett teát kértem tejjel, amelyet egy bögre meleg tej, mellé teafilter formájában meg is kaptam. Beáztattam hát a teát a tejbe, reménykedve, hogy valami hasonló ízt kapok, mint amit megszoktam otthon. A közelébe sem ért. Egyszerűen borzasztó volt. :)
Juliecából perui idő szerint reggel 8 óra után pár perccel indultunk útnak. Az út gyönyörű hegyvidékes tájakon vezetett keresztül, minden aranyszínben pompázott. A hegyek lábánál pedig szegényes, de takaros kis falucskák sorakoztak. A házak többnyire vályogtéglából készültek, némelyiken a tető csupán fűből állt. A helyi lakosokat pedig a tipikus indián vonások jellemezik: napsütéstől cserzett bőr, a magaslati friss levegőtől pirospozsgás arc, fekete haj és szem, széles arc, pici orr. A legtöbbjük magasságban pedig nem éri el a 160 cm-t sem. A ruházat is tipikus, szerintem nem sok különbség van a bolíviai és a perui öltözködés között: a nőkön nagy szoknya (több rétegű szoknya, mint nálunk régen a népviseleti szoknyák), vastag harisnya, általában fehér blúz, mellény és poncsó vagy a perui mintás vastag kendő és az elmaradhatatlan magas kalap, a hajuk pedig általában copfba fonva; a férfiakon sötét szövetnadrág, valami ing, mellény, kalap. A helyiek többsége a földekből és az állattenyésztésből él. Érdekes, hogy Peruban a pásztorok többsége nő. A gyermekes anyák pedig hátukra kötött takaróban cipelik gyermeküket. A körülmények nagyon szegényesek. A hotelekben külön kiírják, hogy melegvíz is van, ami a legtöbb háznál nem létezik. Aszfalt csupán a nagyobb városokat összekötő utakon van, a falukba vezető és a falukban lévő utak már nehezen járható földutak. A helyiek többségének egyetlen közlekedési eszköze a bicikli, nagyobb távolságokra a helyi buszjáratokon, vagy gyűjtő kamionokon, teherautókon jutnak el...
Utunk 14.775-ik kilóméterénél megpillantottuk az első havas hegycsúcsokat is 4100 méter magasságban. Utazásunkat pedig párszor az úton áthaladó birkák, szamarak vagy éppen tehenek lassították. Egyszer Paulo egy szamár seggének neki is ment picit, mert az állat szamár mivoltát meg nem hazuttolva, nem nagyon akart engedelmeskedni a gazdájának, és inkább úgy döntött, hogy továbbra is az úttest közepén gyalogol. Miután kicsit megtoltuk a seggét, végre arrébb állt szabad utat engedve nekünk...
Már csak kb. 100 km választott el minket Cuzcotól, mikor egy hatalmas szikladarab köszönt velünk szembe az úttest közepén. Megálltuk, hogy arrébb görgessük, mivel a kicsit pilledtebb soför tuti belefutna totál károsra törve vele az autóját. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk pár száz méter után.
Már a 14.793-ik kilómétert szeltük, mikor álló teherautókba és kamionokba `ütköztünk`. Aguas Calientes falu után a falusiak kövekkel zárták el az utat ezzel tüntetve a helyi kormány ellen. Paulo megpróbált velük egyezkedni, hogy mégiscsak turisták vagyunk, nem tehetünk az itteni helyzetről, az országukat szeretnénk megismerni, nászúton vagyunk, régi álmunk eljutni Machu Pichura stb. stb. Paulo mindent bevetett, hogy a helyiek átengedjenek minket, könyörgése azonban nem hatotta meg öket. Sőt mosolyogva rázták a fejüket, hogy itt ugyan délután 5-ig senki nem fog átmenni. 10 óra 29 perc volt akkor.
Megkérdeztük hát, hogy más úton eljutunk-e Cuzcoba. Kb. egy-másfél órányi út választott minket el a célunktól. Tehetetlenül álltunk a makacs helyiekkel szemben. Kétségbeejtő volt belegondolnunk abba, hogy ötödik napja utazunk, pár kilóméter választ el bennünket a céltól, és lehet, hogy nem jutunk el álmunk megvalósításáig. Dühösek voltunk, ugyanakkor nem akartuk semmiképp sem feladni, ezért mindent megpróbáltunk: felvettünk egy helyi csajszit, aki szintén Cuzcoba akart eljutni, kétségbeesetten nyöszörgött, hogy mi tévők legyünk, majd közösen földutat kerestünk a falunk keresztül, ami nem volt, mivel a főutat a falutól vasút, patak, hasadozott földek választották el. Ekkor feladta az utazását velünk, és inkább gyalog nekivágott a falunak, hogy annak túlsó végén gyűjtő kamionra szálljon.
Paulo ekkor újra próbálkozott egy másik brazil segítségével, amelynek eredményeképp végül csak ki tudták szedni a helyiekből, hogy van egy másik út is Cuzcoba a hegyeken keresztül, földutakon. Nekivágtunk, mivel 6 órát nem bírtunk volna tétlenül egy helyben várakozni arra, hogy véget érjen a tüntetés. Ráadásul a közelben semmi nem volt, amivel agyonüthettük volna az időt. Társunkul szegődött egy másik brazil pár is, akik szintén nászútjukon járnak erre. Pár kilómétert megtettünk a felfelé vezető földúton, mikor a másik pár leállított bennünket, hogy helyi barátaik szerint az út 30 óráig tart, veszélyes, mert fent a hegyekben felfegyverkezett helyiek állják el az utat, és kirabolják az arra járokat. Ekkor mindketten megfordultunk. Nem sokkal később viszont szembe jött egy turistabusz. Leállítottuk, hogy információt szerezzünk. A perui sofőr szerint az út mindössze 6 órás, és egyáltalán nem veszélyes. Fent nincsenek útelzárások. Ismét megfordultunk, és a busz után eredtünk. Immár hármasban szeltük csiga lassúságban a kacskaringós utakat. Gyorsabban nem is lehetett volna menni a rossz útviszonyok, valamint az előttünk haladó autó által kavart homokköd miatt. Ellenkező esetben a szakadékba zuhanást kockáztattuk volna meg, mentünk így hát 30-cal...
Kora délután a végtelennek tűnő utazás után, a 14.827-ik kilóméterünknél rövid pihenőt tartottunk közössen a turistabusszal egy gyönyörű tengerszem partján. Paulo nagy lelkesen felvetette, hogy menjünk, mártózzunk meg a tóban. Jó ötletnek tűnt a kristálytiszta vízű tóban felfrissíteni fáradt végtagjainkat, amíg bele nem dugtam nagylábujjamat a vízbe. Jéghideg volt! Mégis apránként egyre beljebb mentünk, és végül elmerültünk. Valóban jól esett, bár ezt nem gondoltam volna akkor, mikor a lábszáram a jéghideg víztől szinte zsibbadt. :)
A 14.883-ik kilóméternél tartottunk, mikor aszfaltozott falucskába értünk. Felcsillant a remény bennünk, hogy végre visszatérünk a főútra, és normális viszonyok között folytathatjuk utazásunkat. Délután 3 óra volt már ekkor. Örömünk korainak tűnt, mivel a falu végében újabb tüntetők állták el az utat. Újabb alternatív utat kellett hát keresnünk. Követtük a buszt, amely a helyiektől kapott információk alapján vágott neki az újabb földútnak. Az út újabb tengerszem mellett vezetett. Csodálatos volt a táj: hegyek, melyek lábánál kristálytiszta tavak. Még életemben nem láttam ennyire tiszta vízű tavat...
Utunk során többször is akadályokba ütköztünk. Megálltunk, kiszálltunk, elpakoltuk a köveket az útról, néhol fizettünk a helyieknek, akik többnyire 10-12 éves gyerekek voltak. Kénytelenek voltunk kiperkálni 5 sole-t, hogy elkerüljük az autónk kövekkel való megdobálását. Tovább állni csak az utisarc után tudtunk. A kisebb atrocitások ellenére legalább eddig minden simán ment. Aztán egyszer csak újabb faluba értünk. Nem tudom, hányadik kilóméternél és hányadik órában járhattunk, mivel nem volt idő feljegyzetelni, annyira gyorsan és hirtelen történtek az események. A nap állásából ítélve délután négy felé lehetett, mikor az utat ismét kövekkel zárták el. Előttünk egy helyi buszjárat állta el az utat, amelynek utasai már az úton voltak, hogy a köveket elhajigálják az útról. Miután átjutottunk az első akadályon, rosszabbodott csak a helyzet. Itt már nem csak kövek torlaszolták el a járást, hanem a helyiek is kivonultak, hogy megállítsák az áthaladókat. A felnőtteket aprópénzzel le lehetett fizetni, arrébb viszont fanatikus, ész nélküli fiatalok kezükben szikladarabokkal fenyegetőzve akarták megakadályozni az áthaladást. Az előttünk lévő két autót fiatalok csapata vette körül, feltartott kezükben kövekkel ordibáltak mindenfélét. Nem értettük, mit akarnak. Ekkor segítségül sietett egy idősebb férfi, és a két autót elengedték. Mi mögöttük álltunk, mellettünk másik turistabusz igyekezett átvágni elzárva előlünk a menekülés lehetőségét, így nem tudtuk kikerülni az előttünk állókat. A fiatalok pedig vészjóslóan közeledtek felénk. Ordibálva, kövekkel fenyegetözve körülvették az autónkat. Az egyik követ helyezett a kocsi kereke elé, hogy ne tudjunk elhajtani, a másik kirántotta a Paulo felöli ajtót valamit ordibálva Paulonak, felemelt kezében sújtásra készen a kő. Paulo totál pánikba esve csak annyit bírt ismételgetni, hogy `Que quieres? Que quieres?` (Mit akarsz?). A kamasz tovább ordított, mire végre megjelent az az ember, aki segített a másik autókon is. Elrángatta a gyereket, csitítgatva, hogy ők (azaz mi) csak turisták vagyunk. Ekkor szabad átjárást kaptunk, viszont a kerék előtti kő miatt nem tudtunk tovább hajtani. Pánikszerűen hátratolattunk, majd irány előre. Nagy nehezen sikerült tovább állnunk. Soha nem féltem még ennyire, mint akkor abban a pár végtelennek tűnő percben. Idegesen és feszülten folytattuk utunkat tartva attól, hogy esetleg megismétlődhet az eset. Pozitív gondolatokkal nyugtattuk és bíztattuk egymást, ugyanakkor semmit nem vártunk jobban, minthogy végre megérkezzünk Cuzcoba.
Fél hat felé újabb városkába, Acomayoba érkeztünk, ahol pihenőt tartottunk. Már kezdett sötétedni, de a turistabuszban lévő idegenvezető szerint már csak két óra van hátra. A városkában nyoma sem volt az előző falubeli hangulatnak. A helyiek kedvesen fogadtak minket, mosolyogtak, a gyerekek pedig kíváncsian vettek körül bennünket. Pár fotót készítettünk is velük.
Este nyolcra értünk a következő faluba, Rondocanba, ahol kisebb pihenő, illetve a másik autó kerékcseréjét követőén folytattuk utunkat. Állítólag már csak másfél óra van hátra. Ezt fenntartásokkal kezeltük, mivel a beigért 2 órába csak a Rondocanig vezető út tartott. Olyan érzésünk volt, hogy az út sohasem akar véget érni. Koromsötétben mentünk hegyre fel, majd le, az utat átszelő patakokon keresztül, a tank már üresen villogott, mire egy órás vezetést követően megpillantottuk Cuzco fényeit. Jó egy és háromnegyed óra múlva érkeztünk Cuzcoba. A 15.060-ik kilóméternél jártunk. Megkönnyebbülten hajtottunk be a városba. Boldogok voltunk, hogy ép bőrrel megúsztuk...
Cuzcoba érve elsőként egy benzinkúthoz hajtottunk, hogy üzemanyagot szerezzünk, majd a központba, a Plaza de Armas térre, hogy hotelt keressünk. Pár hotelt és hostelt megjártunk, mire találtunk két szobát a Saphi hotelben. Az autónk az út porától alig látszott, milyen színű...
Miután lemostuk magunkról az út porát, felfrissültünk, elmentünk vacsorázni egy közeli étterembe, majd aludni tértünk.
Por ter dormido muito mal de noite, acordamos bem cedo para poder irmos embora o mais cedo possível para Cuzco porque contamos com um caminho demorando mais por causa da distância de mais que 260 quilômetros através das montanhas.
Para café de manha recebemos o mesmo prato que todo dia: tostada com manteiga e geléia e suco quente de papaia. Em lugar de café eu pedi chá com leite o que recebi em forma de leite quente numa taça com filtro de chá ao seu lado. Assim pus o filtro de chá ao leite para diluir esperando de ter um sabor parecido com o que me já acostumei em casa. O sabor nem um poço chegou perto do acostumado. Simplesmente foi horroroso. :)
Da cidade, Juliaca saímos um pouco depois das 8 horas segundo o fuso horário peruano. O caminho levou através das montanhas douradas e maravilhosas e cujo pé tinha vilarejos enfileirados com casas arrumadas. A maioria das casas foi construída de tijolo cru cujo teto estava feito de grama. As pessoas locais tinham como característica os traços de típico índios: pele marcada pelo sol, rosto corado pelo ar fresco da altitude, cabelo e olhos pretos, rosto redondo, nariz achatada e a maioria deles tem de 160 cm de altura. Eles usam um vestido típico para os índios também. Eu acho que não há muita diferença entre o estilo de vestir boliviano e o peruano: as mulheres se vestem mais com camadas de saias grandes, meia calça grossa, geralmente camisa branca, colete e poncho ou um lençol grosso marcado com figuras típicas de Peru, tem cabelo com tranças e um chapéu alto que elas nunca esquecem em casa. Os homens tem um vestido de calça de tecido escuro, uma camisa, colete e chapéu. A maioria dos peruanos vive das terras e da criação de animais. É também interessante que a maioria dos pastores é feminina no Peru e as mães carregam seus filhos numa manta amarrada nas costas delas. As circunstâncias são muito pobres em Peru. Nos hotéis particularmente esta escrito que tem água quente que ao contrário não existe na maioria das casas. Com respeito às ruas, asfalto tem só nas pistas conectando as cidades maiores, mas esta difícil dirigir nas ruas de terra levando para vilarejos. A maioria dos peruanos tem só a bicicleta para dirigir, para distâncias maiores eles pegam um ônibus ou carona.
Depois do quilometro 14.775, demos uma olhada nos primeiros picos nevados na altitude de 4100 metros. Nosso caminho foi quebrado varias vezes pelos ovelhas, burros ou apenas vacas atravessando a rua. Uma vez Paulo ainda bateu um pouco a bunda dum burro porque o bicho justificando a personalidade dos burros, não queria obedecer muito a seu dono e decidiu continuar caminhando no meio da rua. Após empurrar um pouco a bunda dele finalmente andou de lado liberando nosso caminho.
Só 100 quilômetros faltavam de chegarmos no Cuzco quando nos confrontamos com uma peça grande de rocha no meio da rua. Paramos o carro para tirar a pedra da rua porque é certo que um motorista pouco mais disperço bateria nela destruindo totalmente o seu carro. Naquele momento não suspeitamos o que nos esperaria depois de mais alguns cem metros.
Já atingimos o quilômetro 14.793 quando nos confrontamos com caminhões paradas no caminho. Depois do vilarejo de Águas Calientes os moradores fecharam a rua com pedras manifestando contra o governo peruano. Paulo tentou de negociar com eles indicando que éramos turistas e não temos nada haver com essa situação, queremos conhecer seu país, estamos na nossa lua de mel e nosso sonho antigo é visitar o Machu Picchu etc. Paulo tentou todos seus jeitinhos para ganhar caminho livre para Cuzco mas ninguém se comoveu com seu choro. Ao contrario eles balançaram a cabeça sorridente e indicando que aqui não vamos poder atravessar até 5 horas de tarde. Porque foram as 10:29 naquele momento, lhes perguntamos se tinha outro caminho para Cuzco. Só uma ou uma hora e meia faltou para chegar a nosso destino final. Ficamos impotentes lá na frente dos locais. Foi desesperado pensar em que já estamos viajando a 5 dias, só alguns quilômetros nos divide do nosso sonho e será que não o conseguiremos realizar? Estávamos com raiva, entretanto não queríamos desistir de nenhuma maneira, assim tentamos tudo: pegamos uma moça local viajando de carona que também queria ir para Cuzco e desesperada choramingou perguntando continuamente o que fazermos. Junto começamos a buscar outro caminho no campo e através do vilarejo para poder continuar nossa viajem até Cuzco. O problema foi que o vilarejo foi dividido por rios e rasgas na terra da rua principal, assim não conseguimos sair daquele lugar. Aí ela desistiu e começou a andar de pé através do vilarejo buscando um caminhoneiro ou coletivo noutro lado do lugar.
Então Paulo tentou de novo a convencer os campesinos com ajuda doutro brasileiro que conhecemos lá na fila. Assim junto conseguiram tirar algumas informações deles sobre outro caminho para Cuzco nas montanhas e ruas de terra. Aí iniciamos nossa viajem porque não conseguimos esperar 6 horas sem fazer nada, só esperando a manifestação acabar. Além disso não tinha nada para fazer com que podíamos matar o tempo. Na nossa aventura nos acompanhou o casal brasileiro que estávamos na sua lua de mel também. Junto andamos alguns quilômetros de carro subindo as montanhas na rua de terra quando o outro casal nos mandou parar para nos avisar que segundo seus amigos locais esse caminho demore 6 horas e seja perigoso porque em cima das montanhas indígenas armadas fecharam as ruas e assaltam as pessoas passando por lá. Assim nos decidimos de voltar. Alguns momentos depois veio um minibus com motorista peruano e turistas holandeses e nos confirmou que o caminho demora só 6 horas e nem um pouquinho era perigoso e não tinha ruas fechadas. De novo voltamos e seguimos o motorista peruano. Assim numa caravana de três carros continuamos nossa viajem. Muito devagar como um caracol, subimos as montanhas. Mais rápido não dava por causa das circunstâncias, mas das ruas e do porque o carro arrastava a frente no chão. No caso contrario teríamos riscado a caída no abismo, assim achamos melhor andar com velocidade de 30 km/h...
Já de tarde, quando atingimos o 14.827. quilometragem com carro fizemos uma pequena pausa junto com as turistas do minibus na beira duma lagoa linda. Paulo entusiasmado sugeriu que nos banhemos na lagoa. Achei sua idéia boa de refrescar nossos membros cansados na água cristal da lagoa até quando molhei o polegar do pé na água que foi frio como o gelo! Apesar disso passo a passo andamos mais longe na lagoa até mergulhar. É verdade que foi gostoso, mas não pude acreditar nisso quando minha perna quase endureceu por causa da água fria. :)
Depois da pausa de almoço continuamos nosso caminho entre um vilarejo e outro. Em todo lugar tinha criações de lamas, ovelhas, burros e vacas. Os camponeses nos saudavam com aceno. O lugar tinha algum encantamento...
No 14.883. quilometro chegamos num vilarejo com ruas asfaltadas. Brilhou o raio de esperança que possamos voltar para a rua principal e continuar nosso caminho em boas condições. Eram 3 horas de tarde. Nossa alegria pareceu bem cedo porque ao fim do vilarejo outras pessoas obstruíram nosso caminho por causa da manifestação, assim tivemos que buscar outro caminho alternativo. Seguimos o ônibus que segundo as informações dos locais começou a viajem numa rua sem asfalto de novo. De novo passamos por uma lagoa e numa paisagem maravilhosa de montanhas no cujo pé brilharam lagoas cristais. Nunca na minha vida tenho visto lagoas com água tão clara...
Nossa viajem foi mais vezes interrompido por obstáculos na rua, assim tivemos que parar e sair do carro para tirar as pedras da rua. Em alguns lugares tivemos que pagar para os locais também que eram particularmente crianças de 10-12 anos de idade. Tivemos que lhes pagar senão eles lançam pedras no nosso carro. Pudemos continuar nossa viajem só depois do pagamento do imposto do transito. Além das atrocidades pequenas tudo dava certo até aquele momento de chegarmos noutro vilarejo. Não me lembro do quilometragem nem da hora porque não dava tempo para notificar tudo, tão rápido aconteceram as ocorrências. Segundo o estado do sol devem ser 4 horas de tarde quando de novo bloquearam a rua com pedras. Ao nosso frente um ônibus fechou a rua cujos passageiros já saíram do bus para tirar as pedras da rua. Após passar no primeiro bloco a situação só piorou porque na rua não foi fechado com pedras mas também os locais ficaram lá para manifestar obstruindo o caminho e parando os carros. Os adultos lhes se pude comprar com algumas moedas, mas um pouco mais no frente, jovens fanáticos e sem cabeça queriam impedir a travessia gritando frases que ninguém entendeu e ameaçando com pedras e foices no mão. Um cara chegou para nos ajudar e os jovens deixaram o minibus e o carro ao nosso frente passar. Nós paramos atrás deles, ao nosso lado tinha outro minibus, assim não conseguimos sair e fugir do lugar, estávamos preso. Os jovens chegaram mais e mais perto de nós sinistramente. Gritando e ameaçando com pedras no mão cercaram nosso carro. Um deles colocou uma pedra ao frente da roda do carro para que não possamos fugir, outro abriu a porta com força gritando algo para Paulo e na mão levantada tinha uma pedra para bater. Paulo totalmente em pânico só conseguiu falar continuadamente que `Que quieres? Que quieres?` O jovem continuou gritando quando o mesmo cara que ajudou antes para os outros chegou, tirou o jovem do carro lhe acalmando que sejamos só turistas e fechou nossa porta nos deixando sair. Assim tivemos caminho livre para fugir mas por causa da pedra ao frente da roda não conseguimos sair de repente. Em pânico fomos de ré e aí direito. Com dificuldades mas conseguimos fugir ao frente. Nunca na minha vida estava com tanto medo que naqueles momentos parecendo infinitivos. Nervosos e com muita tensão seguimos nosso caminho temendo que o mesmo caso pudesse acontecer de novo. Acalmamos e animando o outro com pensamentos positivos e na mesma vez nada esperamos tanto que chegar a Cuzco. 
Cerda de 5:30 de tarde chegamos a outra cidade, Acomayo onde paramos por alguns minutos. Já começou anoitecer mas segundo o guia do ônibus só faltaram duas horas para chegar. Na cidade a atmosfera nem pareceu com a do vilarejo anterior. Os locais nos saudaram amavelmente, sorriram, e as crianças nos cercaram curiosamente. Tiramos também algumas fotos com eles.
No resto da viajem dirigimos em escuro numa paisagem desconhecida. Só suspeitamos que se não conseguimos virar numa curva, provavelmente terminemos no abismo. Assim dirigimos com cuidado, concentrando junto na rua. Pelo menos não pensávamos entretanto...
As 8 horas chegamos noutra cidade, Rondocan onde fizemos outra pausa pequena e outro brasileiro trocou o pneu rasgado antes de continuar a viajem. Segundo a mulher faltavam só uma hora e meia para chegar. Não pudemos acreditar mais nas palavras dela porque só o caminho até Rondocan demorou 2 horas e ainda não chegamos a Cuzco como ela prometeu. Sentimos como se o caminho nunca quisesse acabar. Em escuro como breu subimos nas montanhas depois descemos daquelas, atravessando riachos, além disso o sinal do tanque já cintilou por meio de que demos uma olhada das primeiros luzes do Cuzco depois uma hora dirigindo. O viajem demorou uma hora e meia desde Rondocan. O odômetro mostrou o 15.060 km. Aliviados entramos a cidade. Estávamos muito felizes que nos soltamos daquela situação inteiros, vivos e sem danos...
Chegado em Cuzco primeiro buscamos um posto de gasolina para colocar combustível no carro. Depois fomos para o centro, La Plaza de Armas para achar um hotel que demorou bastante. Todos foram cheios. Ao fim conseguimos pegar um quarto no hotel Saphi. Quando paramos o carro e saímos daquele, vimos que sujo foi. Quase não se conseguiu ver que cor o carro tem...Depois de tomarmos banho, nós e relaxarmos, fomos jantar para um restaurante perto e aí fomos dormir.
Út közbeni megállók:
8:03 Juliaca Benzinkút/Posto de gasolina
Magasság/Altitude: 3800 m
Km: 14.616 km
Hőmérséklet/Temperatura: 5˚C (napsütés/sol)
Tankolás/Combustivel: 5,55 gallon (50 Sole)
10:29 (GTM -5:00) Aguas calientes útelzárás/rua fechada
Magasság/Altitude: 4000 m
Km: 14.793 km
Hőmérséklet/Temperatura: 16˚C (napsütés/sol)
12:50 – 13:06 Tengerszem/Lagoa
Magasság/Altitude: 4900 m
Km: 14.827 km
Hőmérséklet/Temperatura: 31˚C (napsütés/sol)
15:00 Város aszfaltozott úttal/Vilarejo com rua asfaltada (tüntetés/manifestação)
Magasság/Altitude: 3900 m
Km: 14.883 km
Hőmérséklet/Temperatura: 17˚C (napsütés/sol)
17:24 Acomayo
Magasság/Altitude: 3200 m
Km: 14.961 km
Hőmérséklet/Temperatura: 16 ˚C
20:00 Rondocan
Magasság/Altitude: 2726 m
Km: 15.008 km
Hőmérséklet/Temperatura: 12 ˚C
21:51 Cuzco
Magasság/Altitude: 3300 m
Km: 15.060 km
Hőmérséklet/Temperatura: 9 ˚C
Tankolás/Combustivel: 10,65 gallon (90 Sole)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése