Ollantaytamboba a buszút jó másfél óráig tartott kacskaringós hegyvidéki utakon. Sofőrünk pedig nem hazudtolta meg magát, vérbeli perui sofőr volt, őrültebben vezetett, mint az arabok. :)
A vonat reggel 8:55-kor indul Ollantaytamboból Machu Picchuba, és kb. másfél órát utaztunk. A kisbuszunk persze épphogy időben beért a városkába, 10 perc, ha volt még az indulásig. Nem mi voltunk viszont az egyetlenek, akik szinte az utolsó pillanatban érkeztek. Turisták sokasága áramlott a peronra, ugyanarra a vonatra várva...
Machu Picchu városka a Machu Picchu hegy lábánál fekvő kis városka, amely a turizmusnak köszönhetően nőtte ki magát. Piacon, éttermeken és hosteleken kívül nem sok minden más létezett. A városka létezését gyakorlatilag a hegyen lévő inka településből maradt romoknak köszönhette. Volt ugyan egy termálfürdője kicsit feljebb a folyón, ez azonban inkább kiegészítőként szolgált, mint atrakciónak. :)
Eredetileg Julia szerint a vonathoz ki kellett volna jönnie a hostelből valakinek névtáblákkal várni minket, ez azonban nem történt meg. Hiába kerestük a nevünket a már ott várakozó hostelesek kezében lévő táblákon, nem találtuk. Ekkor Paulo megkérdezte az egyik vendégvárót, hogy ismeri-e a hostelünket. Miután útbaigazítást kaptunk, nekivágtunk a keresésnek. Mivel a városka elég kicsike, nem kellett sokáig bolyonganunk, hogy megtaláljuk a hostelt... Miután lepakoltunk, megjelent az idegenvezetőnk is, Philipe, akitől megkaptuk az útbaigazítást is. Elvitt minket reggelizni, majd elmondta, mit érdemes a mai napon megnéznünk. Három lehetséges program közül választhattunk: megmászunk egy 2500 méteres hegyet, elgyaloglunk egy vízeséshez, vagy szétáztatjuk magunkat a termálvízben. Philipe a hegyet javasolta, aminek megmászása kb. másfél-két órát vesz igénybe. Állítólag a vízesés nem annyira érdekes. A hegyről viszont láthatjuk az inka romok egy részét. Miután megreggeliztünk, 11 felé nekivágtunk a hegynek. Az első turisták, akikkel találkoztunk, németek voltak. Miután kaptunk tőlük pár infót, folytatni készültünk utunkat, az egyik német viszont elvesztette egyensúlyát, és majdnem leesett a szakadékba. Paulo mentette meg az életét. Paulo a nap hőse. :)
Az ösvény felfelé meredek sziklákon vezetett, szinte folyamatosan lépcsőztünk felfelé. Volt, hogy falétrán kellett felfelé mászni 50 métert is drótkötélbe kapaszkodva, vagy éppen a lépcsőkbe. A meleg és oxigénhiány miatt nem volt könnyű az út, de feljutottunk! Igaz többszöri pihenő árán, de végülis senki és semmi nem sürgetett. Időnk volt bőven...
Felérve a 2500 méter magas Putucusi hegyre varázslatos látvány fogadott minket. A régóta vágyott álmunk kezdett megvalósulni. Még nem vagyunk teljesen a célban, de már nagyon közel láttuk. A szemközti hegy oldalában ugyanis megpillanthattuk az inka romokat. Leírhatatlan boldogság kerített hatalmába. Nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. Miután kipihentük és kicsodálkoztuk magunkat, leindultunk a hegyről. Bár lefelé könnyebbnek tűnt, a lábunk a végén már remegett a sok lefelé lépcsőzéstől. Megérte a küzdelem, amit közösen tettünk meg. :) 
Leérve elindultunk megkeresni a termálfürdőt, hogy fáradt végtagjainkat ellazítsuk. A medencéket a folyó mellett építették ki, elég pici területen, viszont hangulatosan nézett ki az indián stílusban épült bárral, a kilátással a hegyre, valamint a mellette csobogó patakkal. A medencékhez a belépő 20 sole volt, és tömve voltak turistákkal meg helyiekkel, mivel nekik csak 1 sole-t kell fizetniük. A medencében nem sokáig bírtuk az áztatást, kb. ¾ óra múlva kimásztunk, felöltöztünk, majd elindultunk vacsorázni.
Olyan éttermet kerestünk, ahol tudunk kártyával fizetni, mivel sole-unk eléggé a vége felé közeledett. A folyó másik partján találtunk is egyet, ahol felejenként 15 sole-ért turistamenüt ettünk: gombakrémlevest, majd én fokhagymában sült pisztrángot, Paulo rántott marhaszeletet, hozzá ananászlé és inka kóla. Az inka kóla az itteni coca-cola, a színe viszont sárga, az íze pedig a sárga Wrigley`s Spearmint rágógumira emlékeztet...Mikor fizetni akartunk, a pincérnő közölte, hogy a kártyaolvasó nem működik, mivel a tulajnak adóssága van, előző nap sem működött. Paulo erre fogta a masinát, és szépen lehúzta magának a kártyát, bepötyögte az összeget, és láss csodát, a masina működött. Ekkor a nő elkezdett jajgatni, hogy ez nem lehet, hívta főnökét. Persze a főnök rábólintott, hogy bizony megtörtént a művelet, nincs mit tenni... Gondoltuk, hogy a mese inkább azért volt, hogy kápét kapjanak, mert az átutalás pénzbe kerül... 
Vacsora után, 5-kor visszatértünk a hostelba, hogy kipihenjük magunkat. Út közben összefutottunk Philipe-vel, aki közölte, hogy a holnapi túra tájékoztatója este 7-kor lesz. Addig lepihentünk...
Hétkor kopogtak az ajtónkon. Paulo lement, hogy tájékozódjon, én maradni akartam, mivel hulla fáradt voltam, nem bírtam pihenni a zajongás miatt. Paulo azonban nemsokára megjelent a szobában, hogy szedjem össze magam, én is kellek. Kikászálódtam hát az ágyból, és lementünk. Lent új idegenvezető fogadott bennünket, William egy 6-8 fős turistacsoporttal. Közösen elmentünk vacsorázni, ahol megkaptuk a holnapi jegyeket, valamint információt a túrához. William pár emberrel hajnalban nekivág a Machu Picchu hegynek, hogy megnézzék a napfelkeltét. Kérdezte, akarunk-e velük tartani. Először a hajnali 4:10-es indulás meredeknek tűnt, nem akartunk vállalkozni rá, mondván megyünk mi inkább busszal. Aztán mégis meggondoltuk magunkat, ha már kalandra vágytunk, most itt van előttünk, mehetünk. Jelentkeztünk hát...
Vacsorát követően hamar elindultunk zseblámpát és hideg élelmet venni aholnapi napra, majd aludni tértünk. Fél 4-kor ugyanis kelés...
Embora colocássemos o despertador para as 5:30 ontem à noite, não conseguimos acordar antes das 5:45. Rapidinho nos recuperamos e tomamos café de manha. As 6:30 nos pusemos ao frente do hotel para esperar Julia. Ninguém para ver em nenhum lugar. Esperávamos mais 10 minutos porque originalmente marcamos o encontro para as 6:40 mas quando o momento chegou ninguém apareceu. Aí Paulo foi buscar Julia na agencia em frente do hotel onde compramos o pacote ontem. Alguns minutos depois chegaram juntos. O ônibus nos esperava em frente de outro hotel para os turistas, tínhamos que pegar um taxi para buscar o ônibus. Antes da saída Julia repetiu nosso programa e o que inclui o tour pelo menos 5 vezes para ter certeza que entendêssemos e soubéssemos tudo... E ao fim partimos do hotel. A cidade era maravilhosa com as casas brancas que os raios do sol nascendo pintou para dourado. As ruas estavam vazias, Cuzco ainda estava dormindo...
A viajem para Ollantaytambo demorou mais ou menos uma hora e meia nas ruas de montanha parecida com uma serpente. Nosso motorista não se diferencia dos locais,,era um motorista peruano de sangue, porque dirigiu mais maluco que os árabes. :)
O trem de Ollantaztambo para Machu Picchu saiu às 8:55 e demora mais ou menos uma hora e meia. Nosso ônibus apenas chegou em tempo no vilarejo, faltaram máximo 10 minutos até a partida do trem mas nós não fomos os únicos chegando quase no último momento. Multidão de turistas fluiu para a plataforma esperando o mesmo trem...
Machu Picchu é um vilarejo ao pé da montanha de Machu Picchu que cresceu por causa do turismo. Além das feirinhas, restaurantes e hosteis não existiu nada lá. Praticamente o vilarejo pode se agradecer a sua existência às ruínas dos incas conservados em cima da montanha. Contudo o vilarejo tinha um banho termal um pouco mais em cima na beira do rio, esse serviu mais como suplemento que atração. :)
Segundo o programa e Julia, alguém do hostel teria que ter vindo buscar-nos com placa com nossos nomes na ferrovia, mas isso não aconteceu. Em vão buscamos nossos nomes nos placas no mão dos caras dos vários hosteis, não encontramos. Então Paulo perguntou um cara esperando também turistas se conheça o rapaz do nosso hostel. Depois de receber instruções, começamos a buscá-lo. Pois o vilarejo é bem pequenininho, não demorou muito tempo para achar o hostel... Após nos acomodar no quarto, chegou nosso guia, Felipe, que também nos informou sobre o programa. Nos levou para tomar café de manha e falou o que vale a pena visitar hoje. Pudemos escolher de três alternativas: subimos uma montanha de 2500 metros, caminhamos para uma catarata ou nos deixamos ensopar nas águas termais. Felipe sugeriu a subida na montanha que poderia demorar 1,5 – 2 horas. Segundo ele, a catarata não era tão interessante. Ao contrario da cima da montanha podemos já ver as ruínas dos incas. Depois do café de manha, às 11 horas começamos a escalar a montanha. Os primeiros turistas quem confrontamos foram alemães. Após receber algumas informações deles, atualizamos nosso caminho, mas aí um dos alemães perdeu o equilíbrio e quase caiu para o abismo. Paulo salvou a vida dele. Paulo é o herói do dia. :)
A trilha para cima levou através de rochas escarpadas, quase sempre tivemos que escalar as ladeiras. Algumas vezes tivemos que escalar escadas de madeira segurando-nos nas cordas de metal ou nos degraus mesmo. Por causa do calor e falta do oxigênio a trilha não foi fácil, mas chegamos em cima! É verdade que precisamos parar por alguns minutos para descansar e poder continuar a escalar, porém ninguém e nada nos apressou. Tivemos bastante tempo...
Chegando no pico da montanha Putucusi de 2500 metros, uma vista maravilhosa nos esperou. Nosso sonho de muito tempo começou a realizar-se. Ainda falta um pouco até o fim, mas já o vimos muito perto porque no declive da montanha já pudemos dar uma olhada nas ruínas dos incas. Uma felicidade indescritível nos superou, e nem consegui esfregar o sorriso da minha cara. Depois de descansar e assombrar-nos, começamos a descer da montanha. Contudo pareceu mais fácil descer, nossa perna timbrou ao fim por causa das muitas escadas em que tivemos que descer, mas o esforço valeu a pena. :)
Chegando embaixo da montanha fomos buscar as águas termais para poder relaxar as pernas cansadas. As piscinas foram construídas na beira do rio, num espaço pequeno. Apesar do seu tamanho pequeno, o banho termal pareceu agradável pelo bar no estilo indígena, pela vista da montanha e pelo riacho gorgolejando ao seu lado. O ingresso do banho termal custou 20 soles que era lotado de turistas e locais porque eles tiverem que pagar só 1 sole para entrar. Não agüentamos por muito tempo ensoparmos na piscina, assim depois ¾ hora saímos da água, nos vestimos e fomos jantar.
Queríamos buscar um restaurante onde podíamos pagar com cartão de credito, porque nossos soles estavam ao ponto de acabar. A outro lado do rio achamos um, onde comemos um menu turístico por 15 soles cada um: sopa de creme de champignons, eu jantei truta no alho, Paulo carne a milanesa, suco de abacaxi e Inka cola que é uma bebida gasosa famosa daqui com cor amarelo e cujo sabor me lembra no sabor do chicle do amarelo Wrigley`s Spearmint... Quando queríamos pagar com cartão, o garçom anunciou que a maquina do cartão não funcionava porque o dono do restaurante estava com dívidas, assim tampouco não tinha funcionado o dia anterior. Aí Paulo pegou a maquina e puxou o cartão, clicou o som, e um milagre aconteceu: a máquina e o cartão funcionaram! Então a mulher começou a chorar que não se podia fazer isso e chamou seu chefe. E claro que o chefe balançou a cabeça positivamente, assim que o processo já foi feito e não teve nada para fazer... Pensávamos que a conta de fada sobre a inabilidade da maquina foi criado por eles receberem dinheiro e porque a transmissão tivesse um preço também...
Depois de jantar voltamos para o hostel às 5 horas para descansar. No caminho esbarramos com Felipe que nos avisou que as 7 horas da tarde teria a informação sobre a excursão do dia seguinte . Até 7 horas nos deitamos para relaxar um pouquinho...
As 7 horas bateram na porta do quarto, assim Paulo desceu para receber informações sobre o programa. Eu fiquei no quarto seguindo relaxada porque estava com muito sono e por causa do barulho na rua não consegui dormir nem um pouco. Em breve Paulo voltou dizendo que fique pronta para sair, me precisam também. Sai da cama com muita preguiça e descemos para encontrar-nos com os outros turistas. Embaixo outro guia, William, nos esperou com um grupo de 6-8 turistas. Todos juntos fomos jantar em um restaurante onde recebemos também os ingressos para o parque e as informações sobre o programa. William iria sair junto com outros caras na madrugada para subir a montanha Machu Picchu e ver o sol nascendo. Nos perguntou se queríamos ir com eles. Primeiro a saída as 4:10 pareceu muito louco, não queríamos entrar neste projeto no começo dizendo que prefiramos a ir de ônibus. Depois mudamos nossa opinião, porque se quiséssemos aventura, agora chegou a oportunidade, só temos que pegar-la. Assim concordamos em subir a montanha na madrugada com outros malucos...
Após jantar fomos rapidinho comprar lanterna e biscoito para o dia seguinte, e fomos dormir, porque as 3:30 teríamos que acordar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése